Sok szeretettel üdvözlök mindenkit a LÉTra csoport kiállításán.
Nem akármilyen alkalom ez a mai, hiszen a 2010-ben alakult csoport budapesti bemutatkozásának lehetünk jelen. Kihangsúlyozandó, hogy budapesti bemutatkozás, mert Egerben már debütáltak a múlt hónapban. Eger az a város, ahová mindannyian kötődnek, az egri miliő a közös kiindulópontjuk.
Az első és legfontosabb kérdés a csoporttal kapcsolatban – mint ahogy gondolom, mindenkinek fúrja az oldalát a kíváncsiság – miért a LÉTra elnevezés? Honnan jött és mit csinál?
Amikor először meghallottam a LÉTra nevet, több dolog is az eszembe jutott:
létra - egy út, ami a magasba visz,
létra - a fokozatos haladás,
létra - ami a földet egy magasabb szférával összeköti,
létra - ami által egy másik LÉTre juthatunk…
De hazudnék, ha azt mondanám, hogy tökéletesen eltaláltam.
Ugyan nem jártam annyira messze a valóságtól, de a csoport és az elnevezés kiötlője, Herbert Anikó számára a létra egy újabb jelentésréteg okán lett az, ami.
A létra egy közös eszköz.
Van, aki éppen felmászik rá, van aki éppen tartja, van akit éppen felsegítenek, de együttműködve végül mindenki felérhet… a létra meginoghat, a létra eldőlhet, de közös erővel meg lehet tartani és újra felállítani. A létra maga az együttműködés. Egy közösség, ahol eltérő témában, eltérő technikákkal, műfajban és stílusban alkotó művészek egymást inspirálva haladnak előre.
Ezt a létrát 16 ember tartja, bár a mai kiállításon 12 LÉTra tag munkáit láthatjuk. Ők – ábécé sorrendben -
Ádám Melinda, Bakos Natália, Czuder Tamás, Csiszár Dorina, Dudás Kriszta, Durbák Lili, Farkas- Kontra Máté/ FAREK, Géczi Zsuzsanna, Herbert Anikó, Herenyik Zsuzsa, Szabó Petra, és Vanka Tímea.
Bár munkáik meglehetősen eltérőek és összetettek, egy pár mondatban mégis megpróbálom jellemezni az itt látható alkotásokat:
Bakos Natália – a test és a szervek, a test és más testek, az emberek kapcsolódásairól, kapcsolatairól és azok szerkezeteiről mesél. Külső és belső, test és lélek, ember és ember közötti kötelékek, telefonhálózat-szerű idegpályák, - avagy idegpálya-szerű telefonhálózatok? - a benső és a külső hang pályája.
Czuder Tamás szintén testekről beszél, avagy inkább testekkel, testrészekkel beszél. Bár ezek a testrészek kevésbé emberiek, inkább valamilyen amorf, átalakulófélben levő, szürreális testbeszéd részesei. Fizikai köntösbe bújtatott érzelemgócok.
Ádám Melindánál a test nemet kap. Női nemet – azaz inkább női igent. Egy nagy igent a feminin lényegre, a nőiségre, a női nemi szervekre, azok természetes működésére. Önreflexív, kutató-elemző, egy másik testben élő egyed számára szokatlan nézőpontból való vizsgálat ez.
Herenyik Zsuzsa eltávolodik a test fizikaiságától. Alakjai vannak, de ezek a vonalas, erőteljesen grafikus, húrszerű vonalhálókba és mozgásvonalakba gabalyodott figurák inkább csak kontúrjai az emberinek. A kusza arcvonások küzdelme a színnel, ami akadálytalanul áthágja a kereteket, vagy a monokróm, önmagukba gabalyodni látszó, marionettfiguraszerű alakok valójában áttetszőek, sejtelmesek. Nincs konkrét tér és idő, csak a háttérből átsejlő, megfoghatatlan történet.
Szabó Petra ezzel szemben nagyon is reális műveket mutat be. Hiperrealista, a köznapi életből vett képeket látunk, amelyek pont konkrétságukkal mutatnak valami általánosra. A tekintetünk közeli, mondhatni földközeli, nagyon is materiális síkra/térre van korlátozva, csak lábak, nincsenek arcok, tekintetek, mosolyok vagy grimaszok –látjuk az embert, és a telefont is, de nem tudjuk felvenni a kapcsolatot.
Dudás Krisztánál is olyan emberek jelennek meg, akikkel nem tudnánk felvenni a kapcsolatot. Legalábbis valószínűleg nem, mert ezek a figurák leginkább emlékek, kollázsok, ha úgy tetszik emlék-kollázsok. Milan Kundera írta egyszer: az emlékezet nem filmez, az emlékezet fényképez. Ezek a képek is valahol ilyen emlék-fényképek, megragadott pillanatok.
Durbák Lili, képei is figurálisak, habár nem az emberi figura értelmében. Az állati, növényi, tárgyi értelemben véve azok. Cipők, papucsok, magassarkúak, a gardróbszekrény lakói népesítik be az ő világát. Arabeszkszerű, személyes és intim, ragyogóan színes, szertelen és cserfes világba látunk be általa.
Csiszár Dorina világa ezzel szemben meglehetősen logikus és monokróm. Egy gépezet elemeit mutatja be, csavarokat és fogaskerekeket látunk. Ez a gép dicsérete, a technika diadala, szépsége, a közelről már nem is olyan érthetetlen működés. Egy présgép alkatrészei, az eszközé, ami testet ad a testetlen művészi gondolatnak.
Herbert Anikó témája szintén a tárgyak világába kalauzol. Asztali csendélet szereplőit látjuk, kanalat, tányért, a hétköznapok ebédjeit, a meghitt hétköznapokét. A visszafogott színek és az arany lágy melege valami megfoghatatlan finomságot, illatos gondolatokat közvetítenek. A kézzelfogható tárgyak anyagtalanná válnak.
Az anyag mibenléte, természetessége, a természetes felületek és azok átalakulása foglakoztatja Farkas Kontra Mátét, rozsdás rusztikus föld és városszínek árasztják el képeit, a különféle faktúrák harcolnak egymással. A színek és felületek bomlanak és rozsdásodnak, társulnak, együttműködnek, kapcsolódnak és elkülönülnek.
Vanka Tímea gesztusképein a színek nem egymással, hanem a papír fehérségével kerülnek konfliktusba. Akvarell gócok ezek, kicsit ősi, prehisztorikus nyomok, kalligrafikus írásjelek, anamorf formák, erőteljes és mégis lágy mozdulatok lenyomatai.
Géczi Zsuzsanna nonfiguratív, rendkívül színes organikus formavilágú munkái, és a teraszon látható szobra ugyancsak valamilyen prehisztorikus világba röpítenek. A természet rusztikus formái, spirálok, örök elemek, a fizikai idő feloldódása a jelenben.
A mi testi jelenünkben azonban az idő nagyon is kézzelfogható, így nem is kívánom tovább rabolni az Önökét. Köszönöm a figyelmet, és további szép estét kívánok!
Elhangzott 2011. április 15-én, a Menta Teraszban.
